Nyugati szomszédunknál hatalmas reneszánszát éli az előre gyártott építőelemből való építkezés. Bécsben az elmúlt évek ingatlan beruházásainak nyomán, majdnem az épületek fele ilyen technikával készült. Hiába használnak minőségi anyagokat, vagy lehet sokkal gyorsabban, kevesebb munkaidővel dolgozni vele, mint a hagyományos építőanyagokkal és hiába kombinálja a nagyüzemi gyártás előnyeit az egyedi igények maximális kielégítésével, Magyarországon még nem igazán honosodott meg ez a technológia. Ennek okát keresve egy, a magyar társadalomban évtizedek alatt kialakult negatív beidegződésre találhatunk, mégpedig a panel szóval szemben.
Ha a nyugat-európai nagyvárosokban kicsit körülnézünk, jól látható, hogy Bécstől Párizsig, számtalan helyen láthatunk paneles szerkezetű bérlakásokat. Ez az építési technológia, vagyis az előre gyártott elemek használata közkedvelt a nyugati városokban, nem úgy, mint hazánkban, ahol még mindig idegenkedést vált ki a panel épület és technológia említése. Vajon mi okozhatja ezt a távolságtartást? Vannak-e racionális okai, vagy inkább a mélyben megbúvó, érzelmileg fűtött előítéletekről van szó?
A „panel” vagy a „lakótelep” szó hazánkban történelmileg az államszocializmus időszakához kötődik, így 1989 után joggal válthatott ki bizonyos ellenérzéseket. Ám sem a lakótelep, sem a paneles szerkezet nem az egykori szovjet blokk sajátossága. Lakótelepi környezetben bérlakásokat, nagyobb tömegben, a nyugat-európai országokban is építettek az 1950–1960-as évektől, mégsem alakult ki ilyen általánosan tapasztalható ellenérzés velük kapcsolatban. Ennek, a hazánkra specifikus jelenségnek a kiváltó okaira K. Horváth Zsolt, az ELTE Bölcsészettudományi Karának társadalomtudósa világít rá.
Az 1950-es évek végén nem csak Budapesten, de szerte az országban megindultak a lakásépítések, amik az ezt követő 30 évben közel 800 000 panellakást eredményeztek. Az előzményekhez, vagyis az állami lakáspolitika hiányából fakadó áldatlan, nyomorúságos körülményekhez képest valójában jobb életszínvonalat tudtak nyújtani. A probléma ott kezdődött, hogy a házgyári építkezés megrekedt a mennyiségi elv szintjén, a minőség sokadrangú maradt. Az ideológiai szempontból erőltetett házgyári építkezés és a javuló életszínvonal következtében emelkedő társadalmi elvárások kezdtek erősen elválni egymástól, ami évtizedes távlatban fokozatosan rongálta a lakótelepi, pláne a házgyári épületek társadalmi-kulturális presztízsét. A rendszerváltás után a sztereotípiák szintjén a lakótelepi panel az elavult „szocialista lakhatás” szinonimája lett, még akkor is, ha Nyugat-Európában sok helyen találkozhatunk ezzel a technológiával és építkezési formával. Ilyen értelemben a rendszerváltás utáni magyar társadalom mint „idejét múlt”, „meghaladott” lakhatást könyvelte el, jóllehet ugyanennek a társadalomnak a jelentős része ilyen típusú házakban él. Arányaiban a legtöbb panellakás Komárom-Esztergom megyében található (az összes lakás 25 százaléka), amit Budapest követ (az összes lakás 22 százaléka). Ilyen formában a meglévő, mind a mai napig álló tömbházak és lakótelepek élő mementói maradtak egy korábbi kornak, nem lehet megkerülni vagy elkerülni őket, vélekedik a szociológus.